Az ÉN-IDŐ szépségei

Gyakran tapasztaljuk, éljük át, hogy túlterheltek vagyunk, nincs elég időnk valamit megtervezni, szervezni, végig csinálni. Sőt, aki mégis átél szuper dolgokat, nem hagy időt magának arra, hogy élvezze, visszaidézze, értékelje mindazt, ami vele történt. Olykor lelkifurdalása van, amiért ő megélhetett valami különlegest, üdítőt, s nem osztja meg a környezetében lévőkkel.

Nem vagyunk könnyű helyzetben: teljesíteni kell a munkahelyen, iskolában, háztartásban, intéznünk szükséges a különböző szerepeinkből adódó feladatainkat, tele vagyunk betartandó szabályokkal, kapunk elvárásokat, kritikákat, újabb megoldandókat. Általában gyorsan, hamar, tegnapra.

Ebben élünk a legtöbben, erre szocializálódnak a gyermekeink, minket látva, és így fogadnak el minket leginkább a munkahelyünkön. Amit teljesítünk, az alap, de persze többet nyugodtan megtehetünk (hol külön díjazásért, hol egy jó szóért, hol piszkálódások közepette). Nehéz nemet mondani, a többség mellé a sorba nem beállni.

Néha azonban érdemes megállnunk, s megkérdeznünk: jó ez így nekem? Erre vágyom? Megfelel ez az elvárásaimnak, céljaimnak, energiakészletemnek? Szeretem, bírom, tűröm annyira, hogy benne maradjak? Fejlődöm általa? Viszem a tanulságait magammal? Talán igen, talán nem.

Hozzánk, pszichológusokhoz gyakran azért fordulnak kliensek, mert már elegük van, nem boldogok, nem a vágyaik szerint élnek. Amikor közösen gondolkodunk, mégis mi esne jól a feszített, vagy épp unalmas, meg nem becsült mindennapokban, a válaszok változóak.

Mégis úgy vélem, nagyon fontos, hogy felismerjük-e, megfogalmazzuk-e legalább magunknak, aztán később a környezetünkben lévőknek, hogy mitől lenne békésebb, nyugodtabb, teljesebb az életünk. Ehhez is idő, dilemmák mérlegelése, adódó lehetőségek felismerése szükséges. Nincs egy biztos, mindenkire alkalmazható recept, megoldás. Sokszor kínlódások, kudarcok, testi vagy lelki megbetegedések jelzik, hogy szükséges (lenne) változtatnunk. Természtesen szerencsésebb, ha hamarabb észleljük, s lehetőség szerint tudatosan, többféle, saját magunk számára jó ötletből választva törődünk magunkkal. Ha mi döntünk, a kontrollt jobban megélhetjük. Amit magunkra fordítunk, azt közvetve a környezetünkben lévők is megérzik.

Életkor, élethelyzet függő is, hogy mire van szükségünk, mivel töltekezünk: egyedül, elvonulva, vagy a családdal, barátokkal, netán ismeretlenekkel; ismert vagy új helyszíneken; megszokott vagy eddig ki nem próbált tevékenységek révén aktivizáljuk magunkat, gyűjtünk energiát a következő, megterhelőbb időszakra. Szükséges hozzá valamilyen eszköz (kreatívkodás, rejtvény, könyv, túracipő), vagy társ (bowlingozás, színházi előadás)? Tudatosan tervezünk vagy megéljük a spontán helyzetek adta önfeledtséget? Kell-e olyan gyakran mások elvárásainak megfelelnünk? Merünk-e néha semmit sem csinálni? Vagy közben bűntudatunk támad? Belevágunk-e valami újba, képezzük-e magunkat, otthagyunk-e számunkra megterhelő helyzeteket, kapcsolatokat? Hiszünk-e saját képességeinkben, megérzéseinkben?

Ami biztos, EGY ÉLETÜNK VAN. Ne sajnáljuk magunktól, magunkra is fordítani! Időt, energiát, önelfogadást, szeretetet! Amennyire lehet, törekedjünk arra, hogy mi irányítsuk, alakítsuk, vagy csempésszünk bele a napjainkba egy-két olyan mozzanatot, ami nekünk esik jól, minket tölt fel, számunkra pozitívum. Mit nyerhetünk? Kezdjünk bele! Ez nem önzés, hanem a saját mentális jóllétünk támogatása rövid és hosszú távon is. Ha teszünk magunkért, akkor becsüljük magunkat és jobban leszünk. Érdemes meglépni.

Spitzmüllerné László Gabriella

pszichológus

Ismerd meg a szerzőt