Nem áll meg a világ

Ha pihenni készülünk, akkor gyakran merülhet fel bennünk, hogy amíg mi feltöltődünk, akkor addig ki fogja elvégezni a feladatinkat? „Nincs, aki helyettesítsen.” „Ha én nem intézem el az adott feladatot, akkor senki sem fogja.” 

Sokszor halljuk munkavállalóktól, vezetőktől, hogy a szabadság alatt sem kapcsolnak ki teljesen a munkából. Ha cseng a céges telefon, felveszik egy tengerparti étterem teraszán is, vagy este a szállásra visszaérve megválaszolnak még néhány munkahelyi emailt lefekvés előtt. 

Főleg édesanyák említik gyakran, hogy ha ő nem gondol rá, ha ő nem pakolja el, akkor az a dolog kimarad, ottmarad, hiányzik, pedig kulcsfontosságú, megszokott a család gördülékeny működése érdekében. Az apukákat pedig gyakran szerelési, javítási feladatokkal bombázzuk, miközben ők is lazítanának egyet, ha már hazaértek. Aztán jönnek a viták, ki miért felelős, ki segíthetett volna be a megtervezésnél, elpakolásnál, ki nem igazodik rugalmasan a másikhoz.

Nagyon nyomasztó tud lenni, ha valamilyen feladatkör felelőssége egyetlen ember vállán van. Jogosan érezhetjük azt ilyenkor, hogy nem szállhatunk ki a már jól bejáratott mindennapi rutinból, mert akkor csak még rosszabb lesz, amikor visszamegyünk.

Másik oldalról nézve viszont jutalmazó is lehet az a gondolat, hogy nem vagyunk helyettesíthetők, kivételesek vagyunk, és annyira fontos feladatot végzünk, hogy azt senki más nem tudná ugyanúgy megcsinálni. De vajon valóban nem?  Ha a szabadság alatt is dolgozunk, az ugyanúgy szól rólunk, mint a munkahely vagy a pozíció sajátosságairól. Ha a „pihenés” idején kezdünk nagytakarításba, ráadásul egyedül és közben minden mást is intézünk, akkor biztos, hogy megint csak nem feltöltődés, megújulás, hanem szorongás, türelmetlenség, elégedetlenség lesz a végeredmény.

Hogyan ismerhetjük fel ebben a saját részünket? Ebben segíthetnek a következő kérdések:

• Mi az elképzelésem: mi fog történni, ha én nem vagyok elérhető néhány napig munkahelyi teendőkkel kapcsolatban? Mi lesz a munkahelyemen? És a magánéletemben?

  
  

• Mely tennivalókat érdemes már hetekkel korábban másképp elvégezni, átütemezni, másokra bízni?

  
  

• El tudom engedni a kontrollt, ha munkáról vagy otthoni feladatokról van szó?

  
  

• Bízom a kollégákban, hogy meg tudják oldani a váratlanul felmerülő helyzeteket a távollétemben is? Akadnak olyan családtagok, akik megoldanak egy-egy teendőt? (Nem biztos, hogy úgy, mint mi, de megoldják.)

  
  

• Hogyan érintene, ha kiderülne, hogy nem állt meg az élet nélkülem a munkában, a háztartásban?

  
  

• Ki vagyok én, ha nem dolgozom? Lehetek elég jó, ha nem passzol minden tökéletesen?

Ha tisztázzuk magunkban a fentieket, már sokat tettünk a kikapcsolódásunkért, az önfeledt lazulás esélyéért, s ezzel együtt a lelki egészségünk megőrzéséért is.

Vajon melyik elfogadhatóbb számunkra: ha mindenki helyettesíthető, pótolható, vagy ha mi nem vagyunk azok? Az alapvetően feltételezhető, hogy pontosan úgy, olyan hatékonysággal, gyorsasággal, elkötelezettséggel nem tudja más elvégezni a mi munkáinkat, de azért teret adhatunk annak is, hogy más megpróbálja, kísérletezzen, gyakoroljon. Ezzel neki is bizalmat szavazunk, mozgásteret adunk, és mi magunk felszabadulhatunk. Ettől mi nem leszünk kevesebbek, hiszen már birtokoljuk a tudást, a gyakorlatot, az elméletet. Felfoghatjuk úgy is, mint tudásmegosztást, vagy idő-átcsoportosítást. Más is átélheti, hogy mennyi terhet, tennivalót végzünk nap nap után, mi mindent ismétlünk monoton módon akár otthon a háztartás vezetése közben, akár a munkahelyi feladatokban, akár egyéb szerepeinkben. Jó esetben még pozitív visszacsatolást, elismerést is kaphatunk azután, hogy más belekóstolt mindezekbe.

„A kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon” közmondás elemeit elfogadva szükséges, hogy a mentális egészségéhez és az általános motivációink megmaradásához szükséges pihennünk, szabadságra mennünk, mások minket helyettesítő munkáját is elfogadva, megbecsülve. 

Ha elérhető közelségben vannak nagyszülők, igenis megpróbálhatjuk elengedni hozzájuk a gyerekeinket. Nem lesz olyan, mint otthon, velünk, de épp ez benne az izgalmas, a kihívásokkal teli. Egymáshoz és a helyzethez is szoknak. Sok-sok más inger érheti őket náluk, másfajta kompromisszumokat kötnek egymással, amelyeket otthon nem tapasztalhatnak meg. Ezzel az ő szociális kompetenciáik, más generációkhoz való viszonyulásuk is mélyülhet. Mi pedig ettől nem válunk rossz szülővé. Érezhetjük jól magunkat gyerekek nélkül is, ez nem önzés. Sőt, még az is előfordulhat, hogy kedves, pozitív visszajelzéseket kapunk eddigi nevelési módjainkról a nagyszülőktől. Talán máskor is vállalnak, felajánlanak hasonlót.

A fokozatosság elvét követve érdemes egy-két napközbeni programra, majd egy hetes táborba is elengedni a csemetéinket. Számukra számtalan új inger, élmény, számunkra aktuálisan kevesebb odafigyelni való lesz. A nap végén pedig kíváncsian elmesélhetjük egymásnak, milyen élmény volt mindannyiunknak mindez, és milyen tanulságokat viszünk tovább ezekből.

Érdemes kompromisszumokat kötnünk annak érdekében, hogy tudjunk és merjünk szabadságra menni, kimozdulni, másoknak feladatokat delegálni, kellő megfontoltság után másoknak bizalmat szavazni. És ha már belevágtunk, azt töltsük a magunk és családunk épülésével, feltöltődéssel. Bűntudat nélkül.

Teszek magamért